|
(Mt25,31-46) Az emberi testnek háromféle élete van: A táplálkozás, növekedés, és szaporításból álló biológiai élet, amelyben közösek vagyunk a növény világgal, az érzékelés és önmozgásból álló élet, amelyben közösek vagyunk az állatvilággal, és a lelkünk értelmi élete, amelynek a székhelye a fej. Ebben az angyalokkal osztozunk. Az egyháznak, Krisztus titokzatos testének is, háromféle élete van: a tagok evilági élete, a keresztségben nyert kegyelemi élete, és a Szentlélek isteni élete. Az Egyházat úgy eleveníti a Szentlélek, amint a testünket a lelkünk. Ez az isteni élet Jézusnak, az Egyház fejének sajátsága.
A kezünk önmagában értelmetlen, de értelmesen cselekszik amikor a zongorán játszik. Az érzékelési élet a kezünk részesedése a fejünk értelmi életében. Hasonlóképpen a kegyelem a mi részesedésünk Jézus isteni életében, amint õ a fej mi pedig a tagok. Bár önmagunkban nem vagyunk isteniek a kegyelem útján isteni módon tudunk cselekedni. Így a súlyos bün az Egyházban olyan, mint a testben a bénulás, azaz a érzékelési élet elveszítése. Az így érintett testrész ezért értelmesen cselekedni már képtelen. Ugyanígy a bün a kegyelem elveszítése a bünösben, aki ezért képtelen kegyelmet kiérdemelni.
Amikor a kezem alamizsnát ad valójában én adom. Ugyanígy, amikor Jézus titokzatos testének a tagjai jó cselekedeteket visznek véghez, valójában Jézus teszi meg azokat. Jó cselekedeteink ezért a kegyelem fokozatát érdemlik ki számunkra. A protestánsokkal együtt azonban egyetértünk, hogy jó cselekedeteink képtelenek a mennyországot kiérdemelni. Hiszen ehhez, már birtokolnunk kellene azt!
Ha így áll a dolog, akkor a mai evangéliumban a jótevõk miért üdvözülnek olyan jótettek elvégzéséért, amelyeknek a mulasztásáért a többiek elkárhoznak? Azért, mert a jó cselekedetek kihagyása néha többet jelent, mint két jó között a kisebbiket választani. Néha átlépünk a jó és a rossz közti elválasztó vonalon. A példabeszédben felsorolt mulasztások olyan égbekiáltók, hogy a bünöst megfosztják a kegyelemtõl. Szt. János szerint, "Van halált jelentõ bün is; nem az ilyenrõl mondom, hogy (felebarátja) könyörögjön érte." Miért ne õ Mert csak a apostolok feloldozó imája adhat életet az ilyeneknek.
A protestánsokkal együtt mi katolikusok abban is egyetértünk, hogy egyedül a hit ment meg minket, feltéve, hogy a keresztségben nyert illetve papi feloldozásban visszanyert szeretet által elevenített hit ez. Hát akkor, a mai példabeszédben az utolsó ítéletrõl, miért nincs említés a hitrõl? Ne aggódjunk, bizony van ott! Teremtéseitõl eltérõen egyedül Isten tesz jót minden jutalmazási érdek nélkül is. Nem kaphat semmit, amit már ne birtokolna. Viszont az élõ hit révén mégis isteni módon tudunk szeretni, amennyiben jót teszünk anélkül, hogy ebben az életben várnánk a jutalmat. Még a gonoszok is cselekszenek jót az evilági megjutalmazás reményében: "Uram, ha tudtuk volna, hogy te vagy..." Akkor a földi önérdekbõl cselekedtek volna. Még a halott hit fényében is láthatják a minden földi kincset felülmúló síron túli jutalmat. Látni igen de kívánni képtelenek, mert ez a jutalom maga az Isten, akit nem szeretnek.
A rászorulókban Krisztus királyunkat szeretjük, viszont az Oltáriszentségben úgy jön el közénk, hogy õt a legtökéletesebben tudjuk szeretni, vagyis minden önérdek nélkül, hiszen a legszegényebbek is legalább egy mosollyal fizetnek vissza. Ezért: "Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétõl nektek készített országot! Mert amikor kenyérnek látszottam, ti idõztetek velem." Ámen.
|
